 |
 |
 |
|
2008.10.03 17:14:59 |
|
| sanya
|
Merthogy kinek ne lenne ilyen-olyan tapasztalata szép kis hazánk közlekedési hálózatával, illetve annak milyenségével? Ímé tehát egy kis válasz L. G. Közlekedő legényére… Nem is olyan régen történt a dolog, hogy hajnal háromkor fejeztükbe a munkát az irodában. Laikusok számára ez lehet, hogy kései időpontnak tűnhet, nekünk viszont még majdhogynem korán volt. Szép idő lévén gyalog ballagtunk haza. Otthon Tömörkény Istvánnal elmentünk könnyíteni magunkon, így lett durván hajnali öt óra, mire ágyba kerültem. Egy óra múlva ébresztett a telefonom: barátocskám, ideje felkelni. Hát igen, kivételesen tisztán üzleti ügyben volt találkozóm egy hölggyel Újvárban.
Nem sokat vacakoltam, röpke pár perc alatt elkészültem, és irány a nyitrai sztancia (nem elírás). Ha már nem aludtam, legalább egyek valamit – ilyen esszenciális gondolatoktól vezérelve tértem be az útba eső cébéába. Epreskroaszon, pléhkóla. A sorban előttem levő nénike úgy döntött, hogy most, hajnalok hajnalán csinálja a tavaszi nagybevásárlást, és itt hagyja szerény nyugdíjának jelentős százalékát. Ezzel nem is lett volna gond, de a második kasszát csak akkor nyitják meg, ha legalább hatszázan állnak a sorban. Összeszámoltam, pontosan ötszázkilencvenkilencen voltunk. Maradt három percem a buszig. Állomás vagy kétszáz méterre, izzasztó sprint. Megjegyzem: sosem keltem még nő miatt ilyen korán, most meg még ez is. Na mindegy. A nagy tábláról egészen jól megtaláltam az Újvárba induló buszok megállóját, odaérve azonban konstatálnom kellett, hogy egy lélek sem vár a buszra. Ez szöges ellentétben állt a cépén leírtakkal. Még sosem csalódtam ebben a weboldalban, úgyhogy inkább az első látásra is gyanús és nem túl bizalomgerjesztő állomásépület felé vettem az irányt. Potyogó vakolat, komcsi műanyag-borítású falak, leszakadt táblák, padon alvó csöves. Behajoltam a kis ablakon, intelligensen, szépen, nagyot köszöntem a néninek. Úgy látszik, külön castingon válogatták ki az itt dolgozó személyzetet: minél bunkóbb, annál inkább itt dolgozhat. Félvállról odaröffentett nekem, hogy mit akarok. Mondtam neki, hogy egy sonkás-gombás pizzát kérek. Gondoltam viccelődök egy kicsit, hogy feldobjam a napját. Nem lett tőle jobb napja. Kérdezem: Újvárba a következő? Két morgás közt megtudom, hogy a hatosról. Még van hét percem. Ragyogó, nem is kell sietni. Ballagok a hatos felé, kicsomagoltam közben a croissantom. Mire beleharapnék, egy részeg tépte fel az állomáskocsma ajtaját, slejmeseket köhögött, köpött pár nagyot (majdnem feltépte a járda-bitument), a köpéseket róka koma követte. Jó étvágyat. Az a tudat vigasztalt, hogy van, akireggel fél hétkor rosszabbul van, mint én. Azért csak megreggeliztem, pontos időre oda is álltam a hatoshoz. Felnyitottam a kólám, rágyújtottam. Rögtön itt lesz a busz – legalábbis ezt gondolta az a tíz ember, aki isten segedelmében bízva ugyancsak felkelt hajnalban azért, hogy eljusson az áhított helyre. Tíz perc után kezdtek morgolódni az emberek. A busz sehol. Türelem, várunk. Lassan eltelik fél óra. A nénike mellettem kap egy adagot a tetőtérben cikázó galambok bomlástermékéből. Káromkodik, a tömeg nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, mindenesetre arrébb húzódik. Amúgy nyugodt természetű vagyok, de kicsit kizökkentett engem is a késés-dolog: egy fontos tárgyalásra siet az ember, és tessék. Laza ötven perc múlva – hallelujah – bedöcögött a szexi narancssárgára mázolt öreg Karosa. Ja, közben vagy háromszor hívott a koleganő, hogy hol a kénkövesben vagyok már. Megnyugtattam, hogy addig igyon az SAD számlájára.
Felszálltam a buszra, semmi kétség. Igen. Itt vagyok, ülök, jegy megvan. Hívom kolleganőt: ha szét nem esik a szekér, akkor bizonytalan időn belül már ott is vagyok. Mindketten örültünk a ténynek. Sofőr bá meglibbentette hatvanas alkarját, gyújtás ráad. Kattanás, semmi. Az utasok homlokán erek ki. Sofőr bá második próbája: kulcs elfordít, öreg mosógépmotor berezdül. Ledöglik. Előkerül néhány rózsafüzér. Harmadszori gyújtást siker koronázza, narancssárga koporsó nyögve elindul, homlokokról verejték törlődik. Újvár felé sokáig van a Nyitra tábla áthúzva, addig az okés, hogy negyvennel megyünk. De hogy a várost elhagyva sem gyorsulunk, az már kicsit agytépő. Paraszt bácsi szénás szekérrel balról szabályosan előz. Hoppá-hoppá, dombról lefelé, hátszél, elérjük a hatvan kilométer per órát. Mire belelendülnénk a sebesség érzésébe, busz fékez. A semmi közepén, ahol menetrend szerint meg se kellene állnia. Busz megáll, bácsika hálálkodva nyomul lefelé, de ez mind semmi. A sofőr követi őt le. Eltelik pár perc, a buszsofőr és a bácsika még mindig a busz mellett tanakodnak. Egyszercsak megérkezik nénike, nagy táskával. A kenőpénz, hogy kitette a bácsit – egy kis kóstoló a legutolsó disznóölésből. Tehát erre vártunk. Sofőr bá hermetikus biztonságba helyezi a kolbászt és préssajtot, majd elindul. Közben elkezd szakadni az eső, még jó, hogy nincs rajtam kabát, mert hajnalban még szépen sütött a nap.
Következő faluban tetőzik a szerencsétlenség: vagy hatvanan szállnak fel egyszerre: iskolások, cigánygyerekek, öregasszonyok. Ajtók bezárulnak, oxigén másfél perc alatt elfogy. Átázott kabátok, füstszag, emberi kipárolgások. Nagyszerű. Büdös van. Még fél óra.
Elmondok egy miatyánkot az Újvár táblánál. Beleszédülök a kolleganő karjaiba, boldog vagyok. Az utazás katartikus élményének fényében mondom nektek is bátran: buszozzatok, mert buszozni jó!
|
|
 |
 |
 |
|
|
|
|
2008.10.03 17:10:10 |
|
| sanya
|
Ungarishe gárdista a poszpolitoszty fogságában. 1.nap
Nem tudom elhinni, hogy elkaptak. Teljesen váratlanul törtek rám. Turulmadárnak álcázták magukat, és mikor odamentem hozzájuk, hogy megsimogassam és megetessem őket, lecsaptak. Most egy mocskos börtöncellában tespedek, a falakon szlovák hazafiak képei függenek. Bárhova nézek, Štúr meg Hlinka kacsint vissza rám.
4. nap
Egyre gyengülök, már nem tudom, meddig bírom. A legszörnyűbb, hogy régi magyar földön tartanak fogva. Hála Árpádnak, nem vagyok bilincsben, járkálhatok a cellában. Nem tudom leszedni a képeket, mert mikor jobban megnéztem, láttam, hogy plexiüveg mögött vannak. Rettenetesen szenvedek. Minden reggel a szlovák himnusz ébreszt. Enni csak sztrapacskát és brindzás galuskát kapok, amit nem bír a gyomrom. Mindent kihányok. Óh, magyar hazám, viszontlátlak-e téged?
7. nap
Iszonyatos itt az élet. Összemosódnak a nappalok, nem tudom, reggel van-e, vagy este. Pár órája bejött két szlovák, és felolvasták nekem a Beneš dekrétumokat. Nem tudom, hogyan fogok kibírni még egyszer ilyen tortúrát. Azt mondták, holnap népitáncosokat hoznak. Rettenetes.
9. nap
A végkimerülés szélén a saját véremmel írom soraimat, hiszen felfedezték a naplómat és a tollamat, és elvették tőlem. Nem tudtam, mit tegyek, hiszen ez volt az utolsó szál, ami a valósághoz kapcsolta elmémet. Aztán csoda történt, és cellám ablakának párkányán megjelent egy fehér galamb. Elhullajtott egy tollat, felbúgott, majd biztató szemekkel tekintett rám. Mikor odaléptem az ablakhoz, elrepült. Felvettem a tollat, és a kőpadlón élesítgettem. Ezeket a sorokat tehát saját piros magyar véremmel írom egy régi újságpapírra, melyre régesrég azt nyomtatták, hogy az egész Felvidéket Csehszlovákiához csatolják. Óh, borzadály!
11. nap.
Elszántam magam. Ki fogok innen szabadulni, és a kulcsot rabtartóim adták a kezembe. Felfedeztem, hogy a régi újságok között, amelyeket kínzásomra hagytak itt, van egy verseskötet is. Fellapozttam, és találtam benne egy verset, amelyet állítólag nagy becsben tartanak a szlovákok. A címe Mor ho!
Mikor ma este jönnek kínozni, hangosan elszavalom nekik pestimagyar dialektusban. Remélem, ez betesz nekik.
12. nap
Szabad vagyok! Mikor bejöttek, úgy tettem, mint aki alszik, majd amikor behívtak egy drótostótot, hogy drótozzon nekem egy kancsót, felálltam, és hirtelen elszavaltam nekik a verset. Azonnal a torkukhoz és fülükhöz kaptak, nem bírták elviselni az akcentusomat. Véres hab bukkant fel a szájuk szegletében, nyilván elharapták a nyelvüket kínjukban! Most megtudták, mit éltem át 11 napon keresztül a fogságukban. Leakasztottam az egyik őr övéről a kulcsait, és magyarosan távoztam.
Most itt fekszem, Budapesten, a Nemzeti Kórházban, és rohamosan gyógyulok. Jót tett a fütyülős barack meg a gulyás. Már bejött hozzám Macska Tamás és Pista bácsi is, hogy jobbulást kívánjanak. Újra igaz magyar levegőt szívok, és érzem, hogy élek. Nemsokára indulunk parlagfüvet szedni, meg revizionista dalokat énekelni. Úgy érzem, hogy helyt álltam. Szebb jövőt mindenkinek.
|
|
|
|
|
Page 1 of 12
|
